Ma egy igen érdekes egykori tagja a katolikus klérusnak lép elénk:
Alois Hudal a grázi teológus, valamikori vezetöje a római, német papikollégiumnak a Collegio Teutonico di Santa Maria dell’Anima-nak. Nem a sarki plébános volt, igaz igazán magasra sem juthatott, de erröl egy picit késöbb.
Szóval a derék Alois Hudal Grazban született és nött fel, itt tanult teológiát és itt szentelték pappá is 1908-ban. A Katolikus Egyházban viszonylag gyors karriert fut be, hiszen 1923-ban már, a fent említett papikollégium az Anima vezetöje lett. 1933-ban szenteli XII. Pius püspökké, majd egy kicsivel késöbb a Pápai Trónálló címmel is megajándékozta öt a Pápa.
Amiért Alois Hudal viselt dolgai számomra érdekesnek ítéltettek, az az ö viszonya volt a nácikkal, ebböl a viszonyból ugyanis késöbb igen sok túlélö született.
Alois Hudalt, mint német anyanyelvü katolikust, nem hagyták hidegen a német nép ügyes-bajos dolgai, föleg nem az egyház szerepe, egy idealizált államban, amely történetesen a hitleri német állam volt. Alois Hudalban a 1930-as évekre kikristályodott egy szimbiózis, melyet a félelem a bolsevikoktól táplált, amely egy katolikus teológustól nem teljesen szokatlan volt, azonban ezt a szimbiózist a Katolikus Egyházban és a nemzetiszocializmusban látta meg. Na ez viszont igen szokatlan volt. 1936-ban megjelent fömüve, a nemzetiszocializmus alapvetései, melyben hát hogyan is fogalmazzak, hát felmagasztalta egy kicsinyét Branau, híres szülöttét. Adolf Hitler ezért nagyon hálás volt neki, állítólag még az NSDAP aranypártjelvényével is kitüntette(Ez vitatott, nincs igazi nyoma). Ezért, talán kissé meglepö módon, nem lett túl népszerü sehol sem, a náciknál sem, ök az egyházat egyszerüen lekapcsolták volna a végsö gyözelem esetén, de a katolikus egyházban sem hozsannáztak az ötleteitöl eltelve. Az összes többi meg érthetöen picit hülyén nézett rá, igaz a történelem sodrásában, viszonylag hamar feledésbe merült ö.
A karitatív felebarát akció, ahogyan ö ezt elnevezte 1948-ban, tulajdonképpen egy teljesen ártatlan kivándorlást elösegítö akció volt, egy az ekkoriban sok közül, bár manapság inkább a Ratlines néven ismerjük...
Ö a felebaráti szeretettöl vezérelve, a horvát Krunoslav Draganovic(az ö megítélése is finoman szólva ellentmondásos, Horvátországban javarészt heroizálják, míg nyugaton egyszerüen le háborúsbünösözik) atyával karöltve, föleg háborús bünösöket mentett szakmányban. Ö volt az, aki a Caritas-al, Vörös Kereszttel és a Stille Hilfe-vel együtt, többségében német menekülteket segített, hamis papirokkal javarészt Dél-Amerikába jutni. Mint mondjuk, Klaus Barbie, Gerhard Bohne, Adolf Eichmann, Berthold Heilig, Josef Mengele, Ante Pavelić, Erich Priebke,Walter Rauff, Eduard Roschmann, Josef Schwammberger, Franz Stangl, Friedrich Schwend, Gustav Wagner, Friedrich Warzok, Johann von Leers és Ludolf-Hermann von Alvensleben. Impozáns egy névsor, nem?
1962-ben így fogalmazott tevékenységéröl: "Minden addigi tapasztalatom arra ösztönzött, hogy 1945 után a karitatív tevékenységem fókuszába, mindenek elött a náci és fasiszta párttagok, úgynevezett háborús bünösök kerültek, nekik szenteltem magamat, (mert) öket a kommunisták és a keresztény demokraták üldözték.... Itt segíteni, egyeseket megmenteni, mindenféle hátsó gondolat nélkül, igazi keresztényi cselekedet volt, bátor és önzetlen, 1945-ben ez a magától értetödö formája az igazi kereszténységnek, nem talmudgyülölö, hanem csak a szeretetet, a jóságot és a megbocsájtást ismerte." Nem vagyok nagy szakértöje a felebaráti szeretetnek, de szerintem ez azért egy érdekes megközelítés volt.
Természetesen bizonyítani sok mindent nem lehet, söt az is felmerült, hogy 1945 elött zsidóknak is segített menekülni, de mint azt ö maga is elismerte, sok úgynevezett háborús bünösnek segített kijutni Európából. Evvel szemben a Világ Igazai között nem szerepel a neve.
1963 május 19-én indult el a hosszú útra, mely közben remélem a nagyfönökével is diskurált egy keveset, nem csak a felebaráti szeretetröl.
