Ma történt 82 évvel ezelőtt, hogy Bécsben egy spontán tüntetés zajlott le a nácik ellen.
1938 őszén már egy fél éve, hogy megtért Ausztria az nagy német néplélek és birodalom kebelére. Mindenki boldog. Leszámítva azt az egy pár embert, akiknek ilyenkor Gusch volt, ahogyan azt errefelé mondani szokás. Zsidó, komcsi, szocdem, melegek és sok más nem tipikus árja arcél. Mindenki boldog, mondom mindenki.
A katolikus egyház egyik jeles ünnepe, az 1571-es Lepantói csatára megemlékező Rózsafüzér királynője avagy olvasós Boldogasszony ünnepe, ami a keresztények 1571-es győzelme miatt október hetedikére esik. V. Piusz pápa gondolta, hogy az olvasó, alias rózsafüzér szorgos használata lesz mi a keresztényeket a pogány törökök ellen győzelemre segítheti. Így is lett, na erre emlékezve gyűlt össze vagy 6-8 ezer ember, leginkább fiatalok a bécsi Stephansdom előtt, ahol imádkoztak, énekelte és meghallgatták a Bécsi Érseket Theodor Innitzer-t (1875-1955), aki bár nem volt éppenséggel egy marxista típus, de mégis megendte magának az alábbi mondatot: „gerade jetzt in dieser Zeit umso fester und standhafter unseren Glauben zu bekennen, uns zu Christus zu bekennen, unserem Führer, unserem König und zu seiner Kirche“. Unsere Führer, nooormális? Jó ne legyünk ennyire cinikusak a beszéd egyéb elemeiben is felfedezhető volt, hogy az érsek nem éppen náci és még csak nem is lelkes a barna hullám miatt. A népek dettó, akkor, éppen ott a téren, boldogan skandálták, hogy Krisztus a mi vezérünk ("Christus ist unser Führer!") Hát lett is nagy galiba, vagyis hát felfordulás. Meg rendőri jelenlét, hogy a friss bécsi Gestapóról ne is beszéljünk...
Egyeseket letartóztattak, a többséget egyszerűen szétzavarták, azért ne felejtsük el a III. Birodalomban vagyunk ekkor. Természetesen egy ilyen sorosista provokáció nem maradhat spontán népi reakció, ellenreakció nélkül. Másnap este a Pestisrácok Hitlerjugend rendesen le is amortizálta az érseki palotát, az ott dolgozókat megverték és vagy megpróbálták kidobni az ablakon, volt akit sikerült igaz az már a Domtéren volt, ahová a dühös nép visszafogott lincshangulatban áthömpölygött. Ennek Johannes Krawarik dóm kurátus látta kárát, mindkét lába eltört a defenesztrációban. Párhuzamosan a Gestapó a felelősőknél kopogtatott, így Hermann Lein Katolikus ifjúsági vezető Dachauban majd a Mauthausen-i koncentrációs táborban kötött ki. Volt, akit a Hitlerjugend tombolása miatt vittek el, mert nemtetszését fejezte ki. Ez például Ferdinand Habel esetében halállal végződött, mert valahogy a "minta" kocentrációs táborban sem voltak megfelelőek a higéniás körülmények.
Theodor Innitzer felháborodásában a pápai nuncius közbenjárását kérte, de az ő panaszlevelét Berlinben válaszra sem méltatták. Viszont október 13-án egy olyan 200 000 tömeg elött Josef Bürckel (Ő volt Hitler helytartója a Gauleiter) beszélt feddte meg ordítva az egyházat és annak a különlegesen fondorlatos képviselőjét Innitzer Kardinálist. Ennyi.
A katolikus egyház kussolt, emberek kussoltak. Néma ájtatos csend. Vagy valami olyasmi.
A történészek egybehangzóan állítják, hogy itt lett a nemzeti-konzervatív, katolikus osztrák ellenállás magja elvetve.
Én meg azt gondolom, hogy az osztrák szélsőjobb kivételével, majd minden osztrák részben ezen esemény miatt lett visszavonhatatlanul nem német.
