Mai hősünk, csak egy áldozat.

Egy szegény hülye, egy peches gyengeelméjű, csak a Bolond Brunó stb, stb...

Bruno Lüdke csak egy ember volt, akinek 1943-ban, nem túl meglepő módon, nem járt semmilyen védelem. Viszont kisérletezhettek vele 1944-ben, egy laboratóriumi egérrel tilos azt ma megcsinálni, amit Bruno Lüdkével megtettek a Bécsi Kriminalisztikai Kutatóintézetben (BKI az SD égisze alatt).

Bruno Lüdke  1908 április 3-án született, az akkor még nem hivatalosan Berlin része Köpenickbe(Cöpenick) és Bécsben halt bele egy orvosi kísérletbe 1944 április 8-án.

Berlinben egy hatgyermekes család negyedik gyermekeként pottyant bele a nyomorba, sokat nem tudni gyermekkoráról, csak annyi ismeretes, hogy kisegítő iskolába járt, hogy kisebb lopási ügyekbe keveredett és ezekben a bíróság nem ítélte el, mert gyengeelméjűség miatt beszámíthatatlannak ítélték.

1940-ben a nácik kényszersterilizálták, cinikusan mondhatnánk olcsón megúszta, hiszen nem gázosították el.

A kálváriája egy 1943 januári gyilkossággal kezdődött. Az 51 éves nyugdíjjas Frida Rösnert holtan találták a köpenicki erdőben. Megfojtották és megerőszakolták.

A nyomozást vezető Heinrich Franz hamar belefutott a környéken jól ismert Bolond Brunóba, aki előszeretettel kukkolt másokat az erdőben. Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt a kihallgatások során, de Bruno vallani kezdett és nem csak Frida Rösnert vallotta be, hanem meglehetősen komoly sorozatgyilkosi számokról tett önként tanúbizonyságot. A probléma csak az volt ezekkel, így utólag, hogy meglehetősen tágas földrajzi értelemben gyilkolt a háborús Németországban. Annyira bűzlött az ügy, hogy már az akkori kollégákban felmerült, hogy ez lehetetlen. Olyan részletesen emlékezett ugyanis az akár 20 éves esetekre is, ami egy normális embernek is a becsületére lett volna mondva. Olyan szavakat, fogalmakat használt, ami finoman szólva nem vallott rá. Illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy teljességgel kizárható volt életmódja és stilusa miatt, hogy keresztül, kasul utazza a Birodalmat. Az őt ismerő emberek még azt is mondták róla, hogy gyakorlatilag a légynek sem tudna ártani.

84 gyilkosságot varrtak rá. Utólag egyértelműen bebizonyítható lett az ügyek többségében, hogy ezen gyilkosságok többségét különböző tettesek követték el. A mai meglévő iratok alapján lehetetlen azt bizonyítani, hogy mind a 84-et nem ő ölte meg, de a túlnyomó többségükről egyértelmüen bizonyítható, hogy nem Bruno Lüdke volt a tettes.

Az ő nyomozati anyagait vizsgálva derült ki, hogy a nyomozó Franz atyáskodva került jó viszonyba a hiszékeny és kiszolgáltatott férfival és az arra való hivatkozással, hogy öt úgyse ítélhetik el, hisz beszámíthatatlan, adott jó sok mindent a szájába. Bruno meg készségesen felmondta a leckét. Az ellentmondásokra már akkor felkapták a fejüket többen, de Arthur Nebe támogatta Franzot, jól jött  a statisztikában az a sok kiderült ügy. Nagy siker. Lett volna, ha a bíróságon is megállta volna a helyét, azonban Hans Lobbes (a nyomozók vezetője) eltanácsolta ettől, mondván ez a bíróság elött nem állná meg a helyét(sic!). Mit is lehet erre mondani? A náci Németországban?

Eltussolták és szegény Brunónak találtak egy helyet Bécsben az orvosi kisérleteknél. Itt bizonyítéknak akarták felhasználni a született bűnöző elméletükhöz, ezért genetikai és antropológiai vizsgálatoknak vetették alá. A tényleg párját ritkítóan tökéletes tudós Robert Ritter (Nála szörnyűbb szörnyet keveset termelt ki a náci tudomány) is alaposan megvizsgálta. Ittatak vele tiszta alkoholt, gerinccsapolást végeztek nála, aztán végül, valószínüleg egy túlnyomásos kamrai kísérletben vesztette az életét. A maradványait további vizsgálatok céljából megörizték az intézetben. Majd a maradványoknak nyoma veszett.

Azonban itt a történet nem ért véget, mert voltak olyan kedves és szakmailag is elhivatott emberek(ja, nem), akik meglátták a lehetőséget, a sztorit Brunóban. Ilyen volt Will Berthold, aki amúgy az egyik legsikeresebb riportregényíró, újságíró volt az NSZK-ban. Na ő írt egy rendkívül népszerű dokukrimit az Éjszaka, amikor az ördög jön, amiben böségesen talált ki, hamisított bizonyítékokat Brunó Lüdke ügyéhez. Az ő száját soha nem hagyta el egy bocsi, pedig 2000-ig élt... A könyvét idén adták ki újra ezúttal, végre terjedelmes kiegészítésekkel, immár a tényekhez hűen. Kiválló kordokumentum a 40-es évekről és az 50-es évekről is.

Mindez azonban eltörpül, ahhoz képest hogy 1957-ben forgattak egy filmet is az esetről ugyanezzel a címmel:

Nachts, wenn der Teufel kam Rendezte: Robert Siodmak, Forgatókönyvet írta Werner Jörg Lüdecke, a főszerepet pedig Mario Adorf játszotta el. Az a Mario Adorf, akit mi magyarok is jól ismerherhetünk a Pál utcai fiúkból, vagy a Legyetek jók, ha tudtokból. A film hatalmas siker lett. Még az Oscarra is eljutott, igaz Mario Adorf fülébe csak 2020-ba, hogy Bruno Lüdke áldozat volt és nem tettes. Igaz ekkor teljes Canossát járt, még a Botlókő letételénél is ott volt. Filmkritikusok sora nem élte meg, vagy kussolt nagy csöndben, hogy amit ők felmagasztaltak az ötvenes évek végén, az bizony egy ordas nagy hazugság míves kibontása volt, csak a filmvásznon.

Siodmak zsidó származású volt és el kellett menekülnie a nácik elöl, Hollywoodban is sikeres volt, mégis belenézett ebbe a pofonba, igaz ezt ő már nem élte meg, 1973-ban meghalt.

Brunó Lüdke tragédiája kivállóan jellemzi a náci igazságszolgáltatást, szomorú és tragikus képet ad a nácik tudományosságáról és természetesen az abban résztvevő "szakemberekről". 

Nekem azonban az igazán tanulságos ebben a történetben, ahogyan a Második Világháború után bántak Brunó Lüdkével. Az ahogyan simán belefért a történelem hamisítás. Képzelem mennyien szörnyűlködtek a filmet megnézve, akkor és most is. 7.2 a film az IMDB-n. 1573 értékelés alapján. IMDB 1998 óta létezik.

Nyugodj Békében Brunó!